Ueshiba Morihei élete
/Részlet Kósa Tibor - Gáspár László: Aikido - Út a test és lélek harmóniájához címu könyvébõl /

Ueshiba Morihei, az aikido alapítója 1883. december 14-én született egy tehetõsebb földmûves családban, a mai Tanabe tartományban. A család öt gyermeke közül õ volt a negyedik, az egyetlen fiú. Szikár apjától, Jorokutól, a szamurájok határozottságát és a közügyek iránti érdeklõdést, anyjától, Jukitól pedig a vallás, a költészet és a mûvészet iránti mély vonzódást örökölte.

Kisfiúként eleinte inkább gyenge és beteges volt, jobban szeretett olvasni, mint kint játszani. Nyolcéves korában egy singon pap irányításával kínai klasszikusokat kezdett tanulni, de jobban érdekelték a titokzatos buddhista szertartások, különösen a "homa" (tûzszolgálat). Szerette a csodatévõ szentekrõl, Kobo Daisi-rõl és En No Gioja-ról szóló varázslatos legendákat, hiszen õk az otthonától nem messze lévõ Kumano szent negyedben töltötték életük egy részét. Úgy gondolta, egy nap majd maga is szerzetes lesz.

Fia álmodozásának és túlérzékeny viselkedésének ellensúlyozására, Joroku dédapjának, Kicsiemonnak hõstetteirõl mesélt (õt kora egyik legjobb szamurájának tartották), és szumózásra, úszásra ösztönözte a fiút. Morihei fokozatosan erõsödött, és miután apját egy éjjel egyik politikai riválisa által bérelt banditák összeverték, sós könnyeit keserûen nyelve ismerte fel a megfelelõ erõ birtoklásának szükségességét.

A középiskolát egy év után otthagyta. Untatták az órák, és ideges természete praktikusabb célt igényelt. Mivel számtanból mindig jeles volt, egy könyvelõiskolába iratkozott, és egy év múlva már könyvelõsegédként dolgozott. Húszéves sem volt, amikor a helyi adóhivatal szakértõje lett. Kiváló dolgozó volt, elismerték, de egy, a helyi halászok és parasztok ellen irányuló új adótörvény kapcsán fellázadt. Felmondott, és egy tiltakozó mozgalom vezetõje lett, sok bosszúságot okozva ezzel a falu tanácsában szereplõ apjának. Joroku egy jelentõs summát adott neki mondván: "Próbáld meg azt, amit igazán szeretnél!"

Azt remélve, hogy gazdag kereskedõ lesz, Morihei 1901-ben Tokióba utazott. Sikerült neki egy nagyobb papírkereskedést nyitnia, de ez sem elégítette ki jobban, mint az adókönyvelés. Néhány hónapon belül becsukta a boltot. Rövid tokiói tartózkodása idején kezdett vonzódni a harci mûvészetekhez. Nagyszerûen érezte magát a Kito-riu dojo jujicu, és a sinkadzs-riu központ kardvívó óráin. Egy komoly betegség, a beriberi kényszerítette haza. Röviddel ezután, 19 évesen összeházasodott Itogava Hacuval.

Morihei gyorsan visszanyerte egészségét, de nem tudta mihez kezdjen. Háborús viharfelhõk tornyosultak Japán és Oroszország felett, és az indulatos fiatalember elhatározta, hogy belép a hadseregbe. Egy kis kalandot remélt. Balszerencséjére, éppen csak 150 cm magas volt, így nem érte el a sorozáshoz szükséges magasságot. Rettenetesen csalódva, a következõ néhány hónapot a hegyekben töltötte. Egy fáról fejjel lefelé lógott, és más nyújtó gyakorlatokkal próbálta gerincét a hiányzó centivel megnyújtani. A következõ kísérletre megfelelt a sorozáson, és 1903-ban belépett a gyalogsághoz.

A kemény gyakorlásokon tanúsított buzgalma, határtalan energiája felkeltették felettesei figyelmét, és gyorsan haladt elõre. A bajonettharcban hírnevet szerzett különleges képességeivel. Kitüntetéssel szolgálta végig a mandzsúriai harcokat. Állítólag itt fejlõdött ki benne a csodálatos képesség: elõre megérezte a feléje irányuló támadó szándékot. Parancsnoka felvételre javasolta a Nemzeti Katonai Akadémiára. Különbözõ okok miatt Morihei visszalépett az aktív szolgálattól.

Négyévi katonáskodása alatt tett szert rendkívüli fizikai kondíciójára (154 cm-es magasságához kb. 80 kg tömegû volt). Ekkor kapta elsõ budo oktatói engedélyét is, a Jagiu iskolában Naka Maszakacu mestertõl. (Ez egy dojo Szakai-ban, Oszaka külvárosában, ahol Ueshiba hosszabb ideig állomásozott.)

Ezután hazatért, de nem tudott nyugton maradni. Heves vérmérsékletû volt, ingerlékeny, sokszor szenvedett mániákus depresszióban. Különösen viselkedett: órák hosszat imádkozott szobájába zárkózva; felugrott az éjszaka közepén és hideg vizet zúdított magára; vagy napokra eltûnt a hegyekben. Fia viselkedését látva, Joroku építtetett egy dojot a birtokon, és meghívta oda tanítani Takaki Kiojicsit, a jól ismert jujicu mestert. Morihei belevetette magát a gyakorlásba, és viselkedése szemlátomást megváltozott.

Ugyanezen idõ alatt nagy hatást gyakoroltak rá Mainakata Kumaguszu tanai (õ egyébként több évig tanult az USA-ban és Angliában is). Kumaguszu erélyesen ellenezte a kormányzatnak azt a tervét, hogy a kisebb sinto templomokat a nagyok irányítása alá vonják, mivel érezte, hogy ezzel a helyi lakosság érzelmeit sértenék. Morihei támogatta Kumaguszut, tiltakozó leveleket, beadványokat írt a hatóságoknak és az újságoknak is, tüntetéseket szervezett ... stb. Az ügyben történõ részvétel növelte Morihei érdeklõdését a belpolitika iránt. Ezért, amikor a kormány önkéntes jelentkezõket keresett, akik majd letelepszenek a kevésbé fejlett Hokkaidón, Kumaguszu bátorította õt, éljen a lehetõséggel, különös tekintettel Japán jövõbeli növekvõ élelmiszerigényére. A semmibõl alkotni valamit úttörõ szelleme magával ragadta Ueshibát, ráadásul falujában ez idõ tájt sok munkanélküli földmûves és halász élt. Tanácskoztak, és több mint 80 ember döntött úgy, hogy vándoroljanak el. 1912 tavaszán az akkor 29 éves Morihei feleségével, kétéves lányával elvezette a kis csoportot a vadregényes Hokkaidóra.

A sziget hûvös északkeleti részén telepedtek le, Sirataki falu mellett. A dolgok baljóslatúan indultak. Senki sem tudta, hogyan kell burgonyát termeszteni, és a korai fagyok, a hûvös nyarak és kemény telek három egymás utáni évben elsöpörték a termést. A vadonbeli zöldségeken és halon tengõdõ úttörõk közül nem egy megbánta tettét, és nem is haboztak Morihei-t hibáztatni helyzetükért. Szerencsére a körülmények úgy alakultak, hogy hirtelen megnõtt a fakitermelés iránti igény, és a falu virágzásnak indult. Újabb komoly csapás volt ugyan a központot elpusztító tûz, de elsõsorban Morihei erõfeszítéseinek köszönhetõen egy éven belül mindent újjáépítettek. Õ lett a falutanács vezetõje, és tiszteletbõl Sirataki királyának hívták.

Ueshiba karjainak roppant erejérõl a nehéz sirataki évek is "tehettek". Nap mint nap 45-90 kg-os fatörzsekkel birkózott. Számos meseszerû történet maradt fenn róla ebbõl az idõszakból:
Egyszer egyedül rántott ki egy lovas kocsit a mély kátyúból, máskor három banditát fékezett meg, akik ki akarták rabolni. Egy rabló, portyázó medvét megszelídített, és megosztotta vele ebédjét ... stb.

A Hokkaidón eltöltött évek legemlékezetesebb eseménye számára azonban a Daito iskola aiki-jucu oktatójával, a nagy Takeda Szokakuval történt találkozása volt.

A hagyomány szerint a Daito iskolát 1100-ban alapította Minamoto (ti. Gendzsi) Josimicu, Seiva császár hatodik leszármazottja. Josimicu fia, Josikijo Kogába (ma Jamanasi tartomány) költözött, és megalapította a Takeda klánt. A családban generációkon át titokban adták tovább a Daito iskola mûvészetét. 1574-ben Takeda Kunicugu Aizuba (Fukurima tartomány) költözött, ahol speciális osiki-ucsi (belsõ használatra szánt), vagy o-dome (titkos) technikákat oktattak, kizárólag magas rangú Aizu-beli szamurájoknak, mintegy háromszáz éven át.

Valójában a Daito iskola eredete kevésbé õsi, és sokkal prózaibb. Takeda Szoemon (1758-1853) tanított egy aiki-injo-ho-nak nevezett harcmodort (a jin és jang aiki rendszerét), amelyet Õ átadott Szaigo Tanomónak, az aizui uraság egyik fõ hûbéresének. Szaigo a Miszogucsi iskola vívó, és a Kosu iskola katonai tudományát gyakorolta. Az aizui szamurájok rendíthetetlenül támogatták az õsi katonai rendszert, és vadul ellenálltak az új, Meidzsi császár vezette uralomnak, egészen az 1868-as végsõ kapitulációig. Bizonyos, hogy Tanomo elesett a császári erõkkel vívott utolsó harcban; és azért, hogy a Szaigo név becsülete megmaradjon, anyja, felesége, öt lánya és tizennégy további családtagja követett el szeppokut (rituális öngyilkosságot).

A tragédia ellenére Szaigo életmûve fennmaradt. Még amikor sinto papként szolgált, örökbe fogadta Sida Sirót. Õ rendkívül tehetséges volt, mestere lett az osiki-ucsi technikáknak. Ezt igen hatásosan alkalmazta, már mint Kano Dzsigoro mester újonnan alapított judo egyetemének, a Kodokánnak egyik vezéregyénisége. 1889-ben Siro minden ellenfelét legyõzte "hegyi vihar"-szerû harcmodorával, így öregbítve maga és a Kodokán hírnevét. Késõbb Nagaszakiba költözött, és utolsó éveit a klasszikus japán íjászatnak (kyudo) szentelte. Siro történetét számos regény és film is megörökítette.

Az aiki mûvészete Takeda Szokaku (1860-1943), Szoemon unokája révén öröklõdött tovább. Apja inkább a szumót kedvelte, õ viszont rendkívül sokoldalú volt. Oktatói engedélyt kapott az Ono-ha-Itto kardvívó iskolától, tanulmányozta a "vívószent", Szakakibara Kenkicsi iskoláját, és jártas volt a dárdával való harcban is. Az ördögien vívó Szokaku az ország minden dojojában vihart kavart, sok ezer versenyen vett részt, és csaknem mindig nyert.

Ueshiba 1915 februárjában találkozott vele, amikor egy napon Engaruba utazott. A Kubota fogadóbeli találkozáskor Takeda így nyilatkozott róla: "Reményt, és különleges képességeket vélek felismerni benned, ezért elhatároztam, hogy megismertetlek iskolám titkos technikáival."

Morihei egy hónaposra nyújtotta meg tartózkodását, hogy új mesterével gyakorolhasson.

"O-Sensei szabályai az Aikido gyakorlására

1. Az aikido életrõl és halálról dönt egyetlen akcióval , ezért a tanítványoknak gondosan kell követniük instruktoruk útmutatásait, és nem szabad versengeniük egymással.
2. Az aikido egyszerre több ellenfél támadásának hárítását tanítja. A tanítványoknak gyakorolniuk kell, hogy képesek legyenek észlelni olyan támadásokat, amelyik oldalról vagy hátulról jönnek.
3. Az edzéseknek mindig kellemes és örömteli égkörben kell folyniuk.
4. A tanár a mûvészetnek csak egy kicsiny részét, mozaikját tanítja. Ennek sokoldalú alkalmazását mindegyik tanítványnak saját magának kell felfedeznie szakadatlan edzés és gyakorlás révén.
5. A napi gyakorlás a test átmozgatásával kezdõdjön, azután folytatódjon az intenzívebb gyakorlatokkal! Soha ne erõltessünk semmit természetellenesen vagy ok nélkül. Ha ezt a szabályt követjük, még az idõsebb emberek esetében sem fog a mozgás sétülést okozni, és a gyakorlás egy kellemes, örömteli légkörben fog zajlani.
6.Az aikido célja a szellem és a test fejlesztése, valamint õszinte, felelõségteljes emberek nevelése. Mivel minden technikát személytõl személyig kell átadni, ne fedjétek fel felelõtlenül másoknak, mert ez oda vezethet, hogy rossz célra is felhasználhatják.

Mivel ezeket az intelmeket régen, 1935 körül vetették papírra,nyelvezetük régiesnek tûnhet, de a fõbb pontok ma is érvényesek. Ezek a következõk:

Doshu kiegészítése a szabályokhoz
1. Az aikido csak akkor elsajátítható el megfelelõ, ha szigorúan követik a tanár utasításait.
2. Az aikido mint harcmûvészet azáltal is tökéletesíthetõ, hogy mûvelõje minden irányban éber a körülötte zajló dolgok iránt, és nem hagy sebezhetõ rést (suki).
3. A gyakorlás kellemessé és örömtelivé válik, ha az ember eleget gyakorolt már ahhoz, hogy ne okozzon fájdalmat a gyakorlás
4. Ne elégedjél meg azzal, amit a dojoban tanítottak számodra! Folyamatosan elmélkedj felette, kísérletezz vele és fejleszd tovább, amit tanultál.
5. Sohasem szabad természetellenesen vagy ésszerûtlenül erõltetni a dolgokat az edzés során. Úgy kell gyakorolni, hogy az megfeleljen a test fizikai adottságainak és az életkornak.
6. Az aikido célja a valóban humánus személyiség kialakítása. Nem szabad öncélúan használni."