Minden bizonnyal úgy volt megírva a sors könyvében, hogy a busidó, a szamurájethosz és a zen egymásra találjanak. Ez a nagy találkozás, a Kard és a Tanítás összefonódása azonban elsõ pillantásra nagyon is meglepõ, annál is inkább, mert a zen a legbékésebb tanítások egyike.
És mégis – ez az egymásra találás nagyon korán, már a kamakura-sogunátus idején (1192–1333), a zen Japánba érkezésekor szinte azonnal megtörtént. A szamuráj zen rövid, talán egy emberöltõnyi idõ alatt a busidó, a harcos útjának szerves részévé vált, mind az „általános képzésben”, mind pedig a harcmûvészetek olyan fontos területein, mint pl. a kardvívás vagy az íjászat.
A zen mesterek elsõsorban arra oktatták szamuráj tanítványaikat, hogy a küzdelem során csak és kizárólag a „Kard útjára” koncentráljanak, tudatukból zárjanak ki minden más, zavaró tényezõt – beleértve magát az ellenfelet is. Kardnak és kardforgatónak eggyé, egyetlen akarattá, egyetlen transzcendentális egységgé kell válnia a zenben. És a küzdelemben, ami ugyanaz. Takuan, a híres mester szavaival: „Ami a harcmûvészeteket illeti, ha ezek szókincsével akarunk élni, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a kardot tartó kezet nem fékezheti a gondolat. A kardot tartó kézrõl teljesen elfeledkezve sújtjuk le, vágjuk le ellenfelünket. Még csak nem is gondolunk az ellenfélre. Az ellenfél az Üresség. Magam vagyok az Üresség. A kardot tartó kéz, maga a kard az Üresség. Ezt vegyétek hát eszetekbe, de vigyázzatok, nehogy gondolataitokat kitöltse az Üresség!”
Egyszóval: harcosnak és fegyverének eggyé kell válnia, gondolatban és a valóságban egyaránt. A zen mesterek tudták a titkot: a küzdelemben nincs idõ a tudatosságra, a gondolkodás itt idõveszteséget jelent, és ez végzetesnek bizonyulhat. A gondolatot a kard élének vagy a dárda hegyének kell képviselnie. És persze még valami, ami rendkívül fontos, ha nem a legfontosabb: a harcosnak a küzdelem során elsõsorban a leghatalmasabb ellenséget kell leküzdenie: saját (halál)félelmét.
Cukahara Bokuden (1490–1572), az egyik legnagyobb kardforgató mester írta az alábbi költeményt:

Szamuráj! Egy dolgot kell
Megtanulnod, csak
Egyet: Keményen
Szemébe nézz a halálnak!

Amikor Mugaku (1226–1286) zen mester egyszer Kínában fegyvertelenül, ellenségtõl körülvéve, reménytelen helyzetben találta magát, és a halálos csapást várta, miközben kardjának hegyét szemlélve az alábbi gatharészletet idézte hangosan:

Villámsebesen szeli ketté
A tavaszi szellõt.

Ellenfelei erre egy emberként, pánikszerûen elmenekültek a helyszínrõl. Pedig lehet, nem is ismerték a teljes verset, amely így hangzik:

Földön, mennyben nincs hely, hol megállna egyetlen pózna;
Üresség az ember, Üres a Tan – most értem boldogan,
Mily csodás Nagy Jüan háromlábnyi kardja!
Villámsebesen szeli ketté
A tavaszi szellõt.

Ég és pokol

Egy szamuráj a következõ kérdéssel jelentkezett Hakuin mesternél:
– Mi a mennyország? Mi a pokol?
– Mi a baj? – gúnyolódott vele a Mester. – Csak nem félsz a pokoltól? Egy ilyen gyáva nyulat különben is hiábavaló lenne tanítani.
A szamuráj vérben forgó szemmel kardot rántott, és a távozó Hakuin után vetette magát, hogy lekaszabolja. A mesternek azonban sikerült egérutat nyernie, és elrejtõzött a templom oszlopai között.
– Ez a vak düh a te poklod! – kiáltotta oda neki rejtekébõl.
A szamuráj erre lehiggadt, és bocsánatot kért a mestertõl azért, hogy az elõbb ennyire kivetkõzött magából.
– No, látod, ez a mennyország – mosolygott a mester.

Zen kiképzés

Matadzsuro Jagju hírneves szamuráj családból származott; apját az ország egyik legjobb kardvívójaként ismerték. A fiú azonban nem sok tehetséget mutatott e nemes harcmûvészetben, sõt, olyan ügyetlennek bizonyult, hogy az apja mérgében kitagadta.
Az elkeseredett fiú felkereste a Futara-hegyen épült kunyhójában Banzót, a híres zen mestert és kardforgatót, s megkérte, tanítsa meg õt vívni.
Banzó azonban visszautasította, mert úgy látta, hogy a fiú híjával van a tehetségnek.

– És ha nagyon keményen dolgozom? Hány évembe telhet, amíg mester leszek? – erõsködött Matadzsuro.
– Egy egész életbe – felelte Banzó.
– Annyi idõm nincs. De ha hûséges szolgád leszek és minden rám bízott feladatot elvégzek, akkor mennyi idõ kell hozzá?
– Hm. Talán tíz év.
– Az sok. Apám öreg, és hamarosan támogatásra szorul. Ha még sokkal, de sokkal keményebben dolgoznék, gyakorolnék, akkor hány évre lenne szükségem ahhoz, hogy mester legyen belõlem?
– Húszra.
– És ha éjjel-nappal, a lehetõ legkeményebben gyakorolnék?
– Harminc évre.
– Hogyan? Hisz az elõbb még csak húszat mondtál!
– Ha valakinek ennyire sietõs a dolga, nincs rá ideje, hogy igazán gyorsan tanuljon.
Matadzsuro lassan kezdte megérteni, hogy a mester tulajdonképpen türelmetlensége miatt utasítja el õt.
– Rendben – hajolt meg mélyen Banzó elõtt. – Mindenbe beleegyezem.
Banzó azt az utasítást adta tanítványának, hogy kardot vagy vívást szóba se hozzon az õ engedélye nélkül. És a következõ év valóban úgy telt el, hogy Matadzsuro kardot még csak nem is látott. Fõzött, takarított mesterére, kertésze, mindenese volt.
Aztán a negyedik év tavaszán, egy szép napon Banzó tanítványa mögé lopódzott, amikor épp a kertet gondozta, s fakardjával nagyot csapott rá.
A következõ napon ugyanez ismétlõdött az ebéd készítése közben. És takarításkor. A lehetõ legváratlanabb helyeken és pillanatokban.
Matadzsurónak, ha nem akarta, hogy állandóan kék-zöld foltokkal járjon, a nap huszonnégy órájában résen kellett lennie. A fiú azonban gyorsan tanult – és néhány év múlva az ország leghíresebb kardforgatója vált belõle.

Különös tanítvány

Tadzsima mester a sógun, Tokugawa Ijemicu kardvívó- és zen mestere volt. Egy napon megkereste õt a nagyúr egyik testõre, és így szólt hozzá:
– Kérlek, fogadj el tanítványodul, a kardvívás mûvészetét szeretném megtanulni tõled!
– Legjobb tudomásom szerint egyike vagy urunk legkiválóbb kardforgatóinak – felelte csodálkozva a mester. – Már csak ezért is, kérlek, áruld el, melyik iskolához tartozol, mielõtt mester-tanítvány viszony alakulna ki közöttünk!
– Be kell vallanom, hogy soha, sehol, senkinél sem tanultam a kardforgatást – felelte kissé szégyenkezve a leendõ tanítvány.
– Hogyan? – lepõdött meg még jobban Tadzsima. – Be akarsz talán csapni engem, a sógun vívómesterét? Azt állítod, hogy sohasem tanultál vívni?
– Így igaz! – mondta dacosan a testõr.
– Ha te mondod, akkor ez biztosan így van. De én tudom, hogy te mûvészi módon forgatod a katanát, áruld hát el nekem, hogyan jutottál e mûvészet birtokába, hogyan váltál mesterré?!
– Ha ragaszkodsz hozzá, elmondom – sóhajtotta a szamuráj. – Egyetlen dolog van a földön, amelynek mestere vagyok. Még gyerekként elgondoltam, hogy ha felnövök, szamurájként nem szabad félnem a halált, s azt is végiggondoltam, hogy miként szabadulhatnék meg a halálfélelemtõl. Hosszú-hosszú éveken át állandóan csak ez a kérdés foglalkoztatott, egészen addig, amíg egyszer csak a probléma megszûnt számomra létezni. Lehet, hogy erre célzol?
– Ez az! – kiáltott fel Tadzsima. – Épp errõl van szó! Örülök, hogy nem tévedtem ítéletemben. Mert tudd meg, hogy a kardforgatás titka abban rejlik, hogy megszabaduljunk halálfélelmünktõl. Sok száz tanítványomat próbáltam már rávezetni erre az igazságra, de ez idáig egyikük sem jutott el oda, ahová te elérkeztél. Neked nincs szükséged technikád fejlesztésére, te igazi mester vagy! – mondta a sógun vívómestere, és mélyen meghajolt a testõr elõtt.

A kard nélkül küzdõ vívómester

A zen mestert, aki kardot viselt az övében, a vásáron párbajra hívta egy gazdátlan szamuráj.
– Vond ki a kardod és küzdj meg velem! – rivallt rá a mesterre a ronin. – Hadd lássam, mit tudsz!
– Én kard nélkül küzdök – felelte nyugodtan a mester.
– Nem mersz hát velem kiállni? – kiáltotta dühösen a szamuráj. – Te gyáva féreg!
– Itt sok ember van, még megsérülhet valaki – mondta a mester rendíthetetlen nyugalommal. – Azt javaslom, menjünk át arra a lakatlan szigetre, ott nyugodtan megmérkõzhetünk!
– Legyen kívánságod szerint! – hajolt meg gúnyosan, vérszomjas vigyorral a ronin.
A szigetet elérve a szamuráj azonnal kiugrott a partra, és vívóállásba helyezkedett. A zen mester viszont ahelyett, hogy kiszállt volna, néhány gyors mozdulattal visszairányította a csónakot a szárazföld felé. A ronin döbbenten bámult utána, a meglepetéstõl a szája is tátva maradt.
– Mondtam, hogy én kard nélkül küzdök! – kiáltott vissza mosolyogva a mester, és búcsút intett kötekedõ ellenfelének.