A Kobudo sítlusokat ősi kínai tradíciók szerint, több  Kata alapján gyakorolták, 

amelyeket  az  újkorban  Shinken Taira (1890-1970) Kobudo mester követett vissza,

 s  gyűjtött  össze.  Ezen  munka  alapján  éledhettek  fel újra az okinawai  

fegyveres  rendszerek,  s  érhették  el  a  szamurájok fegyveres rendszereivel

(Kendo, Naginata-do, Iaido és Kyudo) azonos  helyet.
A kobudo stílusai eredetileg 1609 után alakultak ki Okinava szigetén, amikor

betiltották a lakosság körében a fegyverviselést. Ekkor fejlődött ki - nagyrészt

titokban - a sorozatos támadásoknak köszönhetően a kobudo és a karate-do stílusok

mozgásanyaga.

Ma a kobudo legfőbb célja (minden más Budo stílushoz hasonlóan) a személyiség

fejlesztése, az önismeret kialakítása, az emberi képességek határainak kitolása.
A kobudo gyakorlás során a tanulók nemcsak a fegyverekkel foglalkoznak.

Megismerkednek pusztakezes önvédelmi, küzdelmi, esés- és dobástechnikákkal is. A

kobudo legismertebb eszközei mára már nyugaton önálló életre keltek. A bo-jitsu

mellett megjelent a tonfa és a nunchaku is az önálló küzdősportok sorában. E két

stílusban már vannak versenyek, világbajnokságok és itt inkább beszélhetünk

versenysportról, mint harcművészetről.

A Kobudo történetével kapcsolatban a leghitelesebb okinawai forrás az Omorososhi

című korabeli könyv, mely 1500 hosszabb-rövidebb versből áll. Ezek mind ryukyu

dialektusban íródtak a 13. és a 17. század között. A versek bemutatják az akkori

kultúrát, társadalmat, politikai változásokat és az okinawaiak mindennapjait.

Ebből derül ki az is, hogy az okinawaiak is ismerték és használták a páncélt, a

sisakot, valamint a hajlított kardot, akárcsak a szamurájok. Sajnos a bo-t és a

sai-t tartalmazó részek elvesztek. Az Omorososhi (ma hozzáférhető részei) által

említett egyetlen kobudo-fegyver a Jo.

Mivel a karddal felfegyverzett okinawaiak komoly ellenfelei lehettek volna a

japán harcosoknak, 1609-ben a Satsuma invázió idején betiltották a lakosság

körében a fegyvertartást, ekkor indult rohamos fejlődésnek az Okinawa-Te (a

Karate-do elődje) és a Kobudo. Az eredetileg mezőgazdasági eszközök hamarosan

fegyverként éltek tovább, titokban adták át a mesterek tudásukat, főleg családon

belül. Az akkori stílusok között sok olyan volt, mely csak 1-2 fegyver

használatát oktatta. Mára már a kobudo minden stílusában több fegyvert

használnak. Az öt alapfegyver: bo, sai, nunchaku (cséphadaró), tonfa (a kézi

hajtású gabonaőrlő hajtókarja volt), kama (sarló); a stílusok legföbb fegyvere a

bot (bo). Vannak ugyanakkor különleges fegyverek, mint például az eku, a timbei

és a santetsu-kon.

A kobudo klasszikusan okinawai stílus, mely mára már nemzetközi és több iskolára

bomlik. Az egyes iskolák egymástól függetlenül működnek. A kobudo stílusokban

nincsenek versenyek, de sokszor követelmény a valós harci (küzdelmi) tudás, mely

fejlesztéséhez a mesterek különböző módszereket dolgoztak ki az elmúlt néhány

évtizedben (védőfelszerelések, küzdelmi szabályok, biztonsági eszközök, stb.)

Hazánkban is több stílus található meg, melyek egymástól teljesen függetlenül,

saját vizsga- és szabályrendszer alapján működnek egymás mellett.

Kobudo stílusok eszközei 

A mai kobudóban az öt alapfegyveren túl (nunchaku, sai, bo, tonfa, kama)

megtalálhatóak különlegesebb okinawai eszközök is (tinbei, rochin, tekko, tatami

tempai, stb).

BO
A Kobudoban a botok mérete egy és kilenc shaku között mozog, egy shaku kb. 30

centi. A legelterjedtebb és legismertebbek a Hambo (3 shaku), a Jo (4 shaku) és a

Bo (6 shaku). A Bo a kobudo legjellemzőbb eszköze, mely minden stílusban (képzési

rendszerben) megtalálható és a gyakorlás során kiemelten fontos szerepet kap. A

bot, mint eszköz egyszerű felépítésének köszönhetően könnyen hozzáférhető volt

régen és ma is; ennek köszönhető, hogy a különböző botok használatára nagyon sok

technikát dolgoztak ki. A mezőgazdasági munka során szinte minden esetben

elérhető volt egy bot. A jó botharcos képes volt eredményesen fellépni kardos

támadóval szemben is. Néhány ismertebb kobudo bo - kata:  Arakaki no kon, Chatan

yara no kon, Chinenshichiyanaka no kon.

SAI
Alkalmazási köre hasonló a tonfáéhoz. A sai fémből készült, tehát igen hatékony

ellenszere akár a kardnak is (védésnél). Támadásnál pedig a tonfánál is keményebb

ütéseket lehet vele kivitelezni.
    A sai eredetét tekintve az egyik feltételezés, hogy a kézi betakarításban

használták, rizskévézésre. Másik jelentős feltételezés, hogy a halászlándzsa

(nunti) fejéből alakult ki. A nunti vége egy ellentétes villa-állású sai (manji

sai). Fém-szerkezete különösen alkalmassá tette a kard-támadások hárítására és a

közelharcra. Több típusát különböztetjük meg a penge, a hegy és a villák

kialakításától függően. Egyszerre két (vagy övbe tűzve  több) sai használunk.
A sai villáival akár a kard-pengét is megakaszthatjuk, így másik kezünkkel

lehetőség van az ellentámadásra. A sai mozdulatok nagy része a pusztakezes

harctechnikákra épül (védések, ütések, csapások), így a vele való gyakorlás

egyben fejleszti "karate-tudásunkat" is. Általában a tanulók a bot és a nunchaku

mellett ezzel az eszközzel ismerkednek meg a leghamarabb, technikáinak biztos

elsajátítása jó alapot jelent később a tonfa gyakorlatok tanulásához. A gyakorlás

során az alaptechnikákon túl itt is vannak formagyakorlatok és küzdelmi

feladatok.

NUNCHAKU
A nunchaku talán a legismertebb eszköz a kobudofegyverek közül. A kobudon kívül

számos más stílus is használja, őshazája - akárcsak a kobudonak - okinawa, de

megtalálható más ázsiai és európai országokban is. Eredetileg mezőgazdasági

eszköz volt, magyar neve a cséphadaró; később már speciálisan a közelharcra is

fejlesztettek ki nunchakut. Legismertebb fajtája a klasszikus okinawai

nyolc-oldalú nunchaku. Mára használata külön versenysportként is ismert, a World

Nunchaku Association (speciális biztonsági eszközökkel) már évek óta tart

sportnunchaku küzdelmi és kata versenyeket.
A felhasználás módja szerint van lánccal, vagy zsinórral (bőrrel, stb.)

összekötött változat is. A láncos lassabb, de jól használható a védekezésre, míg

a zsinóros védekezésre kevésbé alkalmas, de gyorsasága a külső szélénél elérheti

az óránkénti 150-240 kilométeres sebességet is.

TONFA
A tonfa története a legbizonytalanabb a kobudofegyverek közül. Két magyarázat

ismert, az első - szélesebb körben elfogadott -, hogy eredetileg a kézihajtású

"malom" (gabona/rizsőrlő) hajtókarja volt. A másik nézet szerint az egyszerű

ültetőfából alakult ki. A fegyver sokoldalúsága közismert, ma már a legtöbb

ország rendőreinek alapfelszerelése. Használat közben alaphelyzetben az alkarhoz

simul, így védi azt (a sai-hoz hasonlóan) a védés-technikák végrehajtásakor.

Támadáskor - ellentámadáskor nagy erővel innen csapódik ki.
     Klasszikus körülmények között (a Kobudoban) egyszerre két tonfát használunk,

de léteznek egytonfás gyakorlatok is, melyek a modern tonfa alapjait jelentik. A

gyakorlás során fejleszti a pusztakezes technikákat és előkészíti a

kama-gyakorlatokat. A tonfát a markolatnál fogva használjuk vagy a hosszabb

karjánál fogva, ilyenkor kampozó védéseket és kama-szerű ellentámadásokat tudunk

vele végrehajtani. A legismertebb tonfa katák: Hamahiga no tonfa, Matayoshi no

tonfa, Matsuhiga no tonfa, Renshin no tonfa, Tonfa no kata nidan,Tonfa no kata

shodan, Yaragwa no tonfa.

KAMA
A Kobudo eszközei közül ez az egyik legnehezebben elsajátítható. Gyakorlását a

tonfa alapok biztos elsajátítása után érdemes elkezdeni. Eredetileg a

betakarításban, mint sarlót használták. Létezik lánccal ellátott változata is, a

kuszarigama. Használatára a gyors védések, illetve a védéstől elválaszthatatlan,

azzal egybefolyó ellentámadások a jellemzőek.